Az előző napi rövid túra után, izgatottan vártuk ezt a napot. Felhívtam a lovasok figyelmét, hogy ez lesz a leghosszabb napunk a túra távolságait tekintve. Akkor még nem tudtam, hogy valójában az idegeinknek, kilométerben, időben és úgy mindenhogy a leghosszabb lovaglásunk lesz a héten.

Kezdjük rögtön az első szavazással! Kiértünk a faluból és láttam, hogy le lehetne vágni az utat, de egy sárosnak tűnő meredek felé. Naná, hogy benne voltunk! Meg is indokoltuk: még van erőnk, bármi jöhet.

Nyilván elfogyott az út, így át kellett vágni az erdőn egy olyan 30 méteres szakaszon, de egyből meg lett a másik út! Ezután megint az a fránya piros jelzés. Szerintem rémálmaim lesznek a jövőben erről a szimbólumról.

Ez egy túraútvonal. Jelzett. Végig kavicsos, aszfaltos. Az autóknak, amik minden bizonnyal rengetegszer járnak erre, szuper lehet. De én ezt még gyalog is megsirattam volna, nem ám a lovammal, akinek fáj a talpa a kavicson. Így ezt a szakaszt két lábon sétáltam le. (Ezzel a ló felé nem is volt gondom.)

No semmi gond, az utunk egyharmadánál járhattunk már, amikor is a vágyott balra vezető piros jelzés csak nem került elénk. Ellenben a főút igen. A térkép szerint a főúton ha átmegyünk, és haladunk kb 50 métert, akkor újra a jelzett útra térhetünk (noha akkor nem az eredeti útvonalon mennénk, ami persze nem baj, hisz kalandozunk).

Szerencsére megláttunk egy aluljárót. Előrementem bátor lovacskámmal, Iharral. A többiek vártak. Ihar tényleg bátor, így olyan fát kaptam a nyakamra, mert kíváncsi volt mi van előttünk, hogy napokig jött le a bőr róla… Minden esetre a pataknak lett kikövezve, lecsiszolva és full extrán megmunkálva az aluljáró. Húztam a számat, de felül semmiképp nem akartam menni. Így kénytelen voltam a srégen lerakott kövön átvezetni a kunfakó kancát. Persze rottyant kettőt, oldalraesett, mert megcsúszott a nagyon indokolt lecsiszolt kövön. Nagyon sajnáltam, de jobb, mint a kamionok között odafent. Kiértünk. Rohadt meredek, szinte fal, sáros föld. Muszáj menni, meg kell találnunk az utat. Ihar nekiállt a mászásnak, de én lassabb voltam és annyira meredek volt, hogy féltem, hogy rámcsúszik a ló, így elengedtem. De mint akit rakétából lőttek, mentem a ló után, mert tudtam: ha felér, ott bizony a főút van, azokkal a bizonyos gyors autókkal…

Hatalmas szerencse, hogy ott is szalagkorlátot raktak ki. Így pánikszerűen sikerült elmarnom Ihar kantárszárát és remegve lihegtem, hogy nem haltunk meg. Közben nyugtatva a szívverésem, körülnéztem, hogy volt-e értelme ennek a harcnak. De nem. Sehol a kijelölt út. De még csak híre se, minden magasan benőtt csalánnal, fűvel és számomra ismeretlen növénnyel.

Ihar, a főúton kelünk át, vissza a többiekhez.

Sértetlenül, de továbbra is szapora légzéssel és szívvel értünk vissza a többiekhez, akik szintén eléggé izgatottak voltak az eltűnésünk miatt. 

No de akkor merre tovább? A térképem nem segített. Viki vette elő az övét, de közben a szívem is diktált. Elindultunk hát egy úton. Persze nagyon hamar hatalmas csalánokba ütköztünk, meg alatta árokba, meg estünk keltünk, néha inkább átestünk a kidőlt fákba. Nagyon sok csalánt kaptunk a nyakunkba. Némelyik ló inkább partoldalt mászott, de végülis… mindenki megúszta és ki sikerült kalimpálni egy földesútra. Megláttuk Almásházát és nagyon örültünk neki. 

A falu hegyére felmásztunk, egy oszlopra helyeztem müzliszeletet, hogy a mögöttem lévő lovas megszerezve csillapítsa éhségét. 

No aztán persze jött megint az elágazás, meg megint csupa piros jelzés, de melyik az igazi? Nos, természetesen az, amelyiket egy traktor keresztez. (Képen) A jobb oldalán végülis volt annyi hely, hogy lábastul, lóhasastul elférjünk. Nem para. Annyira nem, mint ami most jön… 

Folyamatosan hátranéztem, hogy mindenki túlélte-e a traktor csodáit eme szuper kijelölt úton. Amikor is végre előre is néztem és megpillantottam tengernyi kivágott fát, ahogy kínozva megpihentek az úton keresztbe. Oké. Az út lejt, csupa sár az esőtől, így alapból is szánkózásnak indultunk volna. De így? Volt fa, ami csak 30 cm magas volt a talajtól, de akadt, amelyik 120 körül volt – így se alatta, se fölötte. Megálltunk. Viki? Másik út kell. Itt nem megyünk át. Viki: nincs másik. Én: ezen nem megyünk át, tuti van másik. Viki: nem, nincs. Én: jó, akkor átmegyünk ezen.

És tényleg. Leszálltunk, kengyelt feldobtuk, lovak néhol ugrottak, néhol másztak, meg hát mi is. Végig. Sokáig. Végtelen sokáig. Folyton csak lefelé. Csúszva, sárba.

De még mindig volt lejjebb…

Megtépázva, nagyon fáradtan, kiizzadva és szívdobogással észleltük a kiegyenesedett talajt, és már hallottuk a civilizáció hangjait. Nem szoktam ennek örülni, de már nagyon vártuk. Eddig a pontig mindenki a sírást tartotta vissza a körülmények miatt, de most a boldogástól könnyeztünk. Nyilván nem sokáig…

Akkora volt a csalán, hogy nem láttam az utat. Ezért visszaültem a lóra. Akkor se láttam. De végül csak kiértünk rá! Naja. Meg az út kellős közepére felállítottak egy csudi kerítést. Meredten néztük, ahogy elénktárult ez a fantasztikus látvány. Most komolyan a pirosan jelzett útra egy kerítést húztak fel? Komolyan. Megnéztük a térképet, és amúgy is végig követtük a jelet, amikor épp nem másztunk.

Épp egy fiatalember jött ki a házból. Azonnal megszólítottam. Azt válaszolta, hogy forduljunk vissza és balra lesz egy másik út. Haha. Mi meg álltunk és meg se szólaltunk. Nézett ránk, hogy nem értettük, amit mondott? Mire nagy levegőt vettem a sírást elfojtva és mondtam neki a helyzetet, hogy konkrétan most jöttünk Spártából és vissza nem megyünk. Úgyhogy vagy kerítést bontunk vagy mond jobb ötletet.

Mondott.

A Gondviselés a kerítésre egy lyukat alkotott. Csak nekünk, kb 30 méterre tőlünk. Se út, se doboz, se semmi nem volt ott. Csak nekünk hagyták azt a pont lószéles kis vackot. Kijutottunk és a kedvenc jelenetem következett 10 perc múlva.

A bizonyos csata jelenet.

A főút. Tudtuk, hogy át kell haladni rajta. Azért választottuk pont azt az átkelési helyet, mert 60-as tábla van. Hát nem tűnt úgy, hogy be is tartják. Kettesével álltunk, hogy minél gyorsabbak legyünk. Leszálltunk a lóról. Vártunk. Figyeltünk. Megindultunk, de Ihar félt az aszfalttól, mert már nagyon fájt a lába a sok kavicstól, ezért megtorpant. Az autók meg hát jöttek na. Még azért nem vészesen, de jöttek. Így hátraszóltam, hogy ÜSD ÁT A LOVAT! Azóta is fel-felvillan ez a jelenet és már csak röhögök rajta sírásig, ugyanis hátranéztem és ezt láttam: csapzott csajok, viharvert lovakkal, kócos hajjal, kiizadva, véresen és csaláncsípve, koszosan és sárosan üvöltik, hogy: GYÁÁ-GYÁÁ, miközben a saját szárukkal csapják a saját lovamat. Viki megszólal: JOBBRÓL KAMIOOON! Lassított felvétellel éltük át a jelenetet, ahogy elegánsan átkeltünk a főúton. A kamionosnak itt köszönöm meg a közreműködést, mert segítőkészen lelassított és kirakta a vészjelzőt. Köszkösz!

Ekkor szólt az egyik lovas, hogy ő már rendezett magának lószállítót és ma elhagy minket. Rákérdeztem, hogy vajon akar-e még látni az életben, de csak mosolygott.

Ezután egy csodálatos út várt minket. De tényleg! Füves, földes. Egyenes. Árnyékos. Fás. Azt hittem ilyen lesz végig. Nem kötelező elem a fa. De jó lenne. A föld ellenben alapvető szükségletem.

4 km volt hátra. Nagyon elfáradtunk. Csak lógtunk a lovakon. Végre megpillantottuk a jobbra utat. Az is szép füves, a legutolsó képen látszik. Ki találja ki mi volt az út végén? Naná, hogy villanypásztor. Pedig már láttam a házunk tetejét…

Vissza.

Jó, csak 100 métert kellett menni és megvolt a következő út, de hív az autós segítség, hogy elkeveredett a ház kulcsa. A legnehezebb ebben az volt, hogy közölnöm kellett a többiekkel. Végülis annyira ki volt már mindenki, hogy elhanyagolható problémakörnek tituláltuk és 4 órás késéssel, de a csárdában ebédeltünk inkább.

Fiziológiai szükségleteink kiszolgálása után már csak nevettünk a jeleneteken és megegyeztünk abban, hogy az idő rengeteget szépített a történeten. És valóban veszélyes helyzeteket éltünk át, de végül minden jóra fordult. Mint a mesében. A hazai hétfejű sárkány jelen esetben a túraútvonal jelzések.

Esti játéknak telepatikus, energia-játékot játszottunk. A lovak is energiával kommunikálnak. Mi emberek meg nem gyakorlunk eleget. Határozottan csodálatosan játszott mindenki!