
Sziasztok!
Ficánka vagyok, a nagy és erős.
Én vagyok a legidősebb csikó a legelőn, így a testvéreim között én lettem a főnök. Mindig kitalálunk valami mókát: nyargalászunk a nyílt részeken, aztán bemegyünk bújócskázni az erdőbe. Az anyukáink olyankor nyerítve keresnek minket, aztán megnyugszanak, mikor kirobbanunk a fák közül. Olyankor páran meg is szoktak ijedni. Hihi
Aztán szoktunk olyat is játszani, hogy birkózunk. Ez kívülről nézve talán félelmetes lehet annak, aki nem ismer minket: felágaskodunk, megharapjuk, néha megrúgjuk a másikat. A fiúk sokszor próbálják egymást lenyomni a mellső lábukkal, és egymást csipkedik közben foggal. Ez a gyakorlat is csak játék persze, bár akiből fedezőmén lesz felnőtt korában, annak szüksége lesz erre a tudásra, hogy megvédje majd magát és családját.
De a lényeg, hogy sokat mókázunk mindig, gondtalanul telnek a napjaink. Bár anyukám fura néha. Amikor mennék szopizni, undokul néz, sunyít rám a füleivel. Nem is értem, eddig mindig kedves, és gondoskodó volt, vajon mitől változhatott meg?
Bár jól esne még némi tej, igazából már csak legelek. Füvet, leveleket, néha finom virágokat (bár olykor beleszaladok rossz ízűekbe is)… Ma megint jöttek idegen kétlábúak. Furcsa volt, dehát mindegy is, sosem bántottak minket.
De mi történik most?
Rám, és minden testvéremre kötőféket raknak. Az anyukáinkra nem! Hú, itt biztosan valami csikó buli készül!
Na, de mi ez? Idevezettek minket ahhoz a fémszagú dobozhoz, amiben lehet enni. És folyton valami utazásról és szállításról beszélnek. Vannak kötelek, és fura hosszú botok mindenfelé, néhányan idegesek, érzem a keserű illatukat. Ettől izgatottak leszünk mi is páran, de az az ember, aki engem vezet, simogat és nyugodt maradt, hát nem aggódom túlságosan. A testvéreim közül azért többen feszültté
válnak jobban, ki is engednek magukból némi salakot, hogyha gyorsan futni kell, akkor könnyen neki tudjanak lódulni. Páran kérdőn néznek rám, de most én sem tudom mitévők legyünk. Fura egy buli lesz ez.

Hirtelen a vezetőm megindul. Kéri, menjek utána a dobozba. Hát, egy kicsit bizonytalan vagyok. Inkább kinn maradnék a többiekkel. Ám kedvesen kéri, így lépésről lépésre követem. Ó, hát ez csak a szokásos: friss, ropogós széna van benn, neki is
látok csipegetni. Viszont most nincs itt a mama. Jaj, mi lesz?

Megfeszítem a kötelet, hogy mégis inkább lemennék, de a vezetőm nyugtat, így lehiggadok én is. Na jó, legyen a
széna. De mi ez? Kopp-kopp, nahát, jön utánam egy másik csikó is. És megint, és megint. Nahát! Fenn állunk mindannyian! Most veszem észre, hogy ez a doboz jóval nagyobb, mint az eddigi. Na de sebaj, itt vannak a többiek is, nem lehet gond. Egyszercsak csattanást, dobbanást
hallunk, és sokkal kevesebb lesz a fény! Jaj, mi történik?
Eltűntek a kétlábúak, bár kívülről nyugtatni próbálnak minket hanggal. És megmozdult a doboz! Jaj, mindjárt elesek! Látom, hogy a többiek egyensúlyoznak, én is próbálom lábon tartani magam. Huh, sikerült, a doboz egyenletesen halad velünk, beálltunk mind átlós pózba, így könnyen tartjuk magunkat. Furcsa, de végülis a széna még mindig itt van, és a többiek is megvannak. Hát jó, akkor egyensúlyozás és evés.
Sokáig mentünk így, elfáradtam. Mire megálltunk, mindannyiunknak lógott már a feje. Páran le is izzadtak kicsit az idegességtől, de nagyjából meg is száradtak. Egyszercsak fény tört be, furcsa volt hirtelen, és friss levegő. Kinyitottak egy kisebb ajtót, amin az ismert, nyugodt kétlábú jött be. Eloldozott, aztán egyesével a többiekhez is jött valaki, és sorban lecsalogattak minket a dobozból. Lassan indultam el, a lábaim alig bírtak mozogni a hosszú állástól. Jaj de elgémberedtem. Ám mikor leszálltam, nem az ismert udvar látványa fogadott. Jaj, hol vagyok, anyu, hol vaaaaagy?
(A következő részben megtudhatjátok hová utazott Ficánka testvéreivel együtt)